Aphrodite’s Child és az irigykedő Vangelis

Határtalanul szerencsésnek érezhette magát a Mercury Records nevű francia lemezkiadó, amikor a cég egyik producere fantáziát látott egy görög fiatalok alkotta együttes, az Aphrodite’s Child számában.

1968 májusában az akkor még Forminx nevű együttes Londonba indult, hogy az angolszász popzene fellegvárában próbáljanak szerencsét. Párizson keresztül akartak menni, de a diáklázadások és a közlekedési sztrájkok a francia fővárosban marasztalták őket. Ekkor úgy döntöttek, hogy megkeresnek egy lemezkiadót, hátha ráharapnak első angol nyelvű lírai számukra: Pachelbel 1680-ban komponált D-dur Kánonjának popzenei feldolgozására, az Eső és könnyekre.

Kislemezük hetek alatt meghódította Franciaországot és Európa valamennyi országát. A Rain and Tears (Eső és könnyek) a 60-as évek végének egyik ’kult’ lemeze, a házibulik egyik elnyűhetetlen dala lett. Ám azzal hogy Franciaországban adták ki, az anglomán popkultúra hívei fanyalogva fogadták és például csak a 30. helyig jutott fel az angol slágerlistára.

Az együttes életében 11 újabb kislemez, 3 nagylemez következett és mikor 1972-ben elváltak útjaik, 20 millió eladott lemez jelezte addigi sikerüket. Az együttes két tagja: Vangelis és Demis Roussos az egyéni karriert választották.

A két görög zenész azóta ki nem állhatja egymást. Ennek sokféle oka van, Vangelis többek között nem nézte jó szemmel Demis Roussos fantasztikus énekesi karrierjét. Igaz Vangelis sem panaszkodhat, számtalan lemeze, filmzenéje, avagy a Tűzszekerek című film zenéjéért kapott Oscar díja. A muzsikus viselkedéséről nemrég Tony Palmer beszélt egy 2017 őszén Magyarországon készült interjúban.

Az ötven éve filmesként és újságíróként munkálkodó, és rengeteg zenei témájú filmet rendező Tony Palmer Vangelissel is tervezett egy filmet.

„Vangelis egy elviselhetetlen alak, egy igazi irányításmániás.- mondta Palmer.

„Pedig ő kért fel rá, hiszen vele is régóta ismerjük egymást. A szerződésben az állt, hogy a zenés betéteket leszámítva az én szavam a döntő, hogy mi kerül a filmbe és mi nem. Mégis azt akarta, hogy vágjuk újra az egészet a végén, teljesen abszurd dolgokat akart megváltoztatni. Vért izzadtunk például, hogy Ridley Scott is megszólaljon a filmben, de sikerült megoldani, hogy felvegyük. Évekkel később összefutottunk újra, és kérdezte, mi történt a Vangelis-filmmel, mire nekiálltam panaszkodni, Ridley pedig csak annyit mondott: “Most akkor már érted, miért nem dolgozok vele soha többé.” Pedig tényleg jó lett, forgathattunk a stúdiójában, a házában, de a végén mégsem lett film. De mondok két, nagyon jellemző sztorit: több sikeres daluk is volt Jon Andersonnal a Yesből, ezért betettem egy részletet, ahogy ketten játsszák az egyik dalukat a stúdióban. Vangelis megvétózta, és amikor kérdeztem, hogy miért, akkor csak annyit mondott, hogy túl sok lesz Jon Andersonból. Egy kétperces részletről beszélünk, könyörgöm!

A legjobb meg az volt, hogy hiába játszott együtt az Aphrodite’s Childban Demis Roussosszal, kikötötte, hogy ha akárcsak egyszer is elhangzik Roussos neve, akkor nincs film. Hiába mondtam neki, hogy képtelenség kihagyni, annyira gyűlölte, hogy nem volt hajlandó kompromisszumra. Beszéltem később Roussosszal is, akinek látható nagyon rosszul esett, és szomorúan annyit kérdezett vissza, hogy úristen, Vangelis még mindig itt tart? Vangelis ezzel szemben olyanokat akart, hogy Jessye Norman operaénekesnő a film elején mondjon el egy monológot arról, hogy Vangelis a legcsodálatosabb emberi lény, a zenéje pedig mintha a mennyországból jönne, és hasonlókat. Kár, mert nagyon izgalmas ember, nagyon érdekes az élettörténete is, de jobb lenne, ha maradna a zenélésnél. Szóval ez van, Vangelis ilyen, csak akkor forgasson ő filmet magáról, és ne húzza az én időmet.”