John Lennon álszakállban vegyült el a campusban

Tony Palmer több mint ötven éve dolgozik filmesként és újságíróként, és rengeteg zenei témájú filmet is rendezett. Forgatott filmeket a rockzene hőskorában,

Egyik leghíresebb filmje, a Leonard Cohen 1972-es turnéján készült, kalandos sorsú Bird on a Wire-t csak évtizedekkel később mutatták be. A 75 éves brit rendező elképesztő memóriával rendelkezik, és John Lennontól Vangelisig mindenkiről rengeteg személyes sztorija van. Palmerrel 2017. áprilisában Budapesten az index.hu munkatársa beszélgetett.

(Részlet az interjúból)

Még Cambridge-ben ismerkedett meg John Lennonnal, ugye?

Az is egy nagyon érdekes történet! 1963 októberében a Beatles már túl volt két No. 1 slágeren, de még nem voltak világhírűek, és Cambridge-be jöttek koncertezni. Előtte volt egy sajtótájékoztató, ahol az egyetemi lap képviseletében én is ott voltam, és utána John Lennon valamiért külön odajött hozzám, hogy miért nem kérdeztem tőlük semmit sem, mire mondtam, hogy az egész szituációt hülyének éreztem, amiben egyetértett velem. Láthatóan nagyon érdekelte az egyetem, ahová ő sosem járhatott a rock and roll miatt, ezért megkérdezett, hogy körbevezetném-e: láthatóan azzal sem volt tisztában, hogy az egyetem nem egy épület, hanem sok-sok college-ból áll össze.

1963

De elvittem és megmutattam neki pár dolgot, ő pedig a világ legbénább álszakállával próbált elrejtőzni a rajongói elől, és nagyon tetszett neki, amit látott, különösen az egyik könyvtár épülete. John szerintem úgy érezte, kimaradt valamiből, amiért nem járt egyetemre. A végén megadta a számát, és felajánlotta, hogyha Londonban járok, nyugodtan hívjam fel, de mivel még Salzburg előtt voltunk, biztosítottam róla, hogy eszem ágába sincs Londonba menni, maradni akarok Cambridge-ben.

Aztán végül mégis felhívta?

Fel, jó három évvel később, amikor már a BBC-nél dolgoztam. Egy nő vette fel, és érződött a hangján, hogy én voltam a négyszázadik aznap, aki azzal a dumával hívta föl, hogy John kérte, hogy hívjam fel, de megadtam a nevem, és rövidesen a BBC sajtósa hívott is, hogy Lennon érdeklődik, mire vártam három évig? Kiderült, hogy tervei voltak velem: hozott egy listát zenészekről, akik szerinte megérdemelték volna, hogy komolyabban foglalkozzon velük a BBC, és nem csak a Top of the Pops-szerű műsorokban.

Az ő ötlete volt, hogy forgassak egy filmet Jimi Hendrixről, a Who-ról, Frank Zappáról, a Creamről, az Animalsről, a Moody Bluesról és még pár hasonló előadóról, így a Pink Floydról is, ahonnét történetesen Roger Waterst pont ismertem, mert egy iskolába jártunk. Olyannyira, hogy még az egyik első koncertjükön is ott voltam, de nagyon hangosnak találtam. A többieket viszont nem ismertem, de John azt mondta, mindenkivel összehoz, nekem csak az a dolgom, hogy megcsináljam a filmet. Így is lett, és azt is megengedte, hogy egy Beatles-dal, az All My Loving címét vegyük kölcsön. A BBC akkor még lenézte a műfajt, és persze utálták is a filmet, és hónapokba telt, mire bemutatták, de azóta is gyakran játssza a tévé.

Később is dolgozott egy még komolyabb, hasonló projektben, az is Lennon ötlete volt?

Igen. Ezt a filmet 1968-ban mutatta be a BBC, és utána évekig nem találkoztunk, csak ‘72 körül, amikor John már New Yorkban élt. Biztos túlzásnak fog tűnni már ez, de a helyzet az, hogy tényleg tök véletlenül futottunk össze az utcán, amikor én is New Yorkban voltam. És akkor megint ő javasolta, hogy mi lenne, ha csinálnék egy sorozatot az amerikai könnyűzene történetéről. Akkoriban rengeteg sok részes, ismeretterjesztő sorozat készült a tévében, az enyém végül tizenhat részes lett, és végigvettünk a 20. század elejétől, a ragtime-tól, swingtől, jazztől, musicaltől kezdve a blueson át a rock and rollig mindent.

Több szempontból is szerencsénk volt: egyrészt akkoriban másnak még nem jutott eszébe ezzel a témával foglalkozni, másrészt a legtöbb fontos szereplő még élt. Így beszélhettünk olyanokkal, mint Benny Goodman, aki talán nem is adott több tévés interjút, aztán Bing Crosby, Frank Sinatra, Cab Calloway és hasonló legendák. Volt olyan is, aki teljesen eltűnt, mint Muddy Waters, akit akkoriban teljesen elfelejtettek, és véletlenül akadtunk rá Chicagóban, ahol egy klubban játszott, és a stábunk népesebb volt, mint a közönség. Ő eléggé dühös is volt, amiért a Rolling Stones lenyúlta a zenéjét, még a nevüket is tőle vették, de a lényeg, hogy hálistennek sikerült őt is megszólaltatni.

Johnnak nem tudok elég hálás lenni, hogy mennyit segített az ötleteivel, sőt, ehhez is adott egy Beatles-dalt címnek: All You Need Is Love. A mai napig őrzöm a papírt, amin engedélyezi, hogy használjuk a címet. Mint ahogy a levelezésünk is megvan, és átlag három havonta meg is kérnek, hogy adjam oda őket, de ezt árulásnak érezném. Viszonylag keveset találkoztunk ahhoz, hogy azt mondhassam, John a barátom volt, de jól kijöttünk, azt hiszem.

Ezt több zenészre is mondja. Filmesként hogyan tudott ennyire közel kerülni hozzájuk?

Ezen én is gondolkodtam, hiszen nem voltam közéjük való, még csak zenélni se tudtam soha, de valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy zenészként és emberként is tiszteltem és komolyan vettem őket. Ami a hatvanas években egyáltalán nem volt még gyakori dolog a médiában, és talán ezért is került fel az egyik kritikám szövege a Beatles Yellow Submarine lemezborítójára, amelyben Schuberthez hasonlítottam őket, tényleg sok hasonlóság volt köztük. Persze sokan teljesen kiborultak ezen akkor, de ma már komoly tanulmányokban vitatkoznak hasonlókról.