A szorító és a színpad Stingje
2018-01-09
Egy utcán vizelés indította el a karrierjét
2018-01-09
Egy világraszóló együttes, amelyik a csúcson hagyta abba! John Fogerty, az együttes alapító tagja elmondja az okokat
A CCR-el egy időben együttesek sora alakult. Ti miben különböztetek a többiektől?
-“Megalakulásunk idején, a Creedence Clearwater Revival más volt mint a többi banda San Franciscóban. Persze voltak hasonlóságok, de én drogellenes voltam. Persze, egyszer-egyszer sodortam egy marihuanást, de az nagyon távol volt attól, ami akkoriban ment. Azt hiszem, azért is voltam mindig is drogellenes, mert megrémített hogy függővé válhatsz, na meg én nem bírom elviselni, ha valaki elveszti az önkontrollját.
Még ma is nagyon plasztikusnak tűnő dalszövegeitek voltak.
– A Creedence más volt zeneileg, mint a többiek akkoriban. Memphis volt az irányvonalunk, Elvis, Jimmie Rodgers és az amerikai zenei tradíciók vonzottak minket. Ha meghallgatjuk a ‘Proud Mary’-t és a ‘Bad Moon Rising’-ot, egész Amerika bennük van. Pedig az acid időszakban születtek. Más volt a trend, de mégis megszállottan hittem az igazi rock zene létjogosultságában.
Képzett zenészek vettek körül?
– Azt nem hittem, hogy akkoriban -1968 körül- nagyon jók lettünk volna. Fiatalok voltunk, kevés zenei tapasztalattal, beleértve magamat is. Amikor felvettük a ‘Suzie Q’-t, 21 éves voltam, egy évvel később készült a ‘Proud Mary’. Nem volt bennünk olyan nagy lelki habitus, nagy zenész tapasztalat, mint például James Brown és együttesében. Mégis azt éreztem, mindannyian nagyon akartunk valami óriásit!
Sorra listásak lettek a CCR dalok, mégis mi okozta a törést?
– Azt hiszem a dolog bejött, nagyon is bejött! Beindult a gépezet és azt éreztük, na most aztán nincs megállás. Minket nem lehet lekörözni. De aztán a siker rémálommá vált, mint amikor egy szerelem megkeseredik. Most visszagondolva, ha akkoriban nem én menedzselem az együttest, hanem lett volna egy külső ember…! Mondjuk egy Brian Epstein. Más lett volna a dolgaink menete. A népszerűségünk elveszett, a dalaink, a lemezeink csendben elhaltak. Ám én mégis büszke vagyok rájuk. Ékes bizonyítékai annak, hogy mindenféle külső segítség nélkül az ember mire lehet képes a saját erejéből.
El Cerrito-ból, egy kisvárosból való négy fickó voltunk, számunkra teljesen ismeretlen volt a lemezipar, a kiadói biznisz. Nem volt hollywoodi menedzserünk. Mi egy postafiók voltunk, zenegyártók voltunk, egy berobbantott rakéta voltunk.
A nagyok közül mindig vannak akik tovább tudnak lépni. A mi tragédiánk az volt, hogy nem voltunk felkészülve erre a felpörgetett helyzetre. Olyan volt az egész, mintha kirántották volna a lábunk alól a szőnyeget. Csak tetézte az egészet, hogy egyszer csak nem voltam képes komponálni. Oda lett a kreativitásom és ettől teljesen kétségbe estem. Szörnyű érzés volt látni, hogy ami eddig jól ment, annak vége.
A szórakoztatóiparban 18 évesen zseniális, 20-21 évesen a legjobb lehetsz a saját területeden.
Persze ahogy közeledtem a 30 felé, visszatért a hitem és sikerült talpra állnom. Ettől függetlenül az akkori időkkel kapcsolatban úgy érzem magam, mint az a művész aki meghalt és halála után vált legendává. Egy kicsit akkor én is meghaltam.
Ha Amerikában megszállok valahol és odamegyek a recepcióhoz, gyakran megesik, hogy a pult mögötti fickó azt mondja: “Valahonnan ismerős nekem!” Ilyenkor csak annyit szoktam mondani: “Proud Mary”!
A reakció mindig ugyan az, teljesen mindegy hogy milyen korú az illető: “Oh, tényleg Proud Mary!!!”
Összesen hét stúdióalbumot adtak ki, összesített kiadványaikból pedig 26 millió darab kelt el az Amerikai Egyesült Államokban. 1993-ban beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame halhatatlanjai közé. A Rolling Stone magazin Minden idők 100 legnagyobb előadója listáján a 82. helyre rangsorolta a zenekart.
